SZID - 2021

A Szinva Irodalmi Díj 2021. évi nyertesei:

Szépirodalmi kategória: RAKOVSZKY ZSUZSA

Szakirodalmi kategória: KRUPP JÓZSEF

Korpa Tamás: Laudáció Rakovszky Zsuzsa Szinva Irodalmi Díja alkalmából

Tisztelt megjelentek, ünneplő közönség, tisztelt Rakovszky Zsuzsa!

Nem könnyű. Nem könnyű nyelvet találni az esztétikai tapasztalat leírásához, amikor az olvasó Rakovszky Zsuzsa költeményeivel találkozik. Nem könnyű a szöveg rajtam, vagyis az olvasón végzett munkájáról számot adni, miközben a versek megszólítanak, elszólítanak, és én is szólni szeretnék hozzájuk, róluk, az eksztatikus élményről, párbeszédbe lépni velük az időben. A nem könnyűt meghívásként, invitációként értem, amely elidőzésre késztet a szövegalakulás változó horizontjában. A Rakovszky-versek váratlanságai ugyanis nyitott elidőzést kívánnak, és gyakran szembesítenek a nyelv szubverzív folyamataival.

Olvasom, áthat, megdöbbent, felemel, elveszejt. Olvasom a sűrű szövésű, szuverén lírai életművet, az olvasás mértékegységével, vagyis kortyonként. Áthat, hogy e versekben az érzékiség, a gondolati reflexió, a tárgyi valóság és az időnként a nyelvi szerkesztés határáig elvitt retorika megformálódik, majd odébbforr; uralt, miközben uralhatatlan. Megdöbbent az egy főre, akarom mondani, lírai alanyra jutó emlékek, kísértetek, kísérők és kísértések száma, a varratszedésre váró tükrök végtelenje, a rotálás emlék és emlék között. Felemel magához azáltal, hogy a megértést részesedésként érti; keresi a nyelvet, ami által a kimondás bizonyos határok között végbe mehet. Felemel azzal, hogy eszünkbe idézi: a nyelv sohasem meríti ki azt, ami kimondásra vár, vágyódik. A vágyódásban az emberi lét végessége, s e végességben haláltudata nyilvánul meg, mivel önmagunk végérvényes "birtokbavétele" a kimondott szóban sem valósulhat meg teljesen - ezzel pedig elveszejt. Elveszejt, mert bár bátran tudatában van erősségei mellett delejező esetlegességeinek is, újrakezdi. Például élethosszig tartó nagy témájának, az időben-létezésnek, az idő-érzékelésnek, az idő-ábrázolásnak a kalandját.

Az idő diszkurzív és változó felépítettsége a saját megértésének legfőbb problémája; az idő komplexum és komplexus. Telik az idő, de nem múlik a fogalmazás kaptatóin. Ha létünkről, emberi meghatározottságunkról próbálunk beszélni, állandóan az időről és időbeliségről szólunk. Egy helyen Rakovszky Zsuzsa a következőket írja: "Talán nem annyira az idő fontos számomra, hanem a múlt"; az Allegória című versben ekként fogalmaz: "Vacogva két idő közt / imbolygó balkonon / a »nemsokára« bal felől / a »volt« a jobbomon"; "Örökké zuhog a jelen, s örökké / száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza" - int az Egyirányú utca szövege. Sorjázhatjuk vele a múlt időket: a kegyes múltat, a tanult múltat, a függő múltat, a félmúltat, a hirtelen múltat, az örökké múltat. A múlt idők, jelen idők, jövő idők közötti nagyszabású dialogicitás zavarba hoz. Megpróbáltam Covid-oltás utáni velőtrázó napokon, furcsa állapotváltozások közepette is olvasni Rakovszky Zsuzsa verseit, mert úgy éreztem, akkor és ott másként hullámzik bennem, testemben, lelkemben, elmémben az idő. Nem volt könnyű, ám megéreztem valamit e versekből, amiről számot adni sem könnyű. Margócsy Istvánnak, akit most idézek, viszont sikerült pontosan fogalmaznia pontosabb körülmények között: "E költészetben minden az egyszeri élmény megragadásával indul - ám minden élmény rögtön az elmúlás végtelenségével szembesíttetik; az elmúlás kikerülhetetlen jelenléte pedig rettentő erővel visszahat az egyszeri élményre, s mindent, személyes viszonylatot, tárgyi környezetet, egyéni szenvedést és társadalmi (társas) kiszolgáltatottságot történetivé varázsol." Hát igen, ami egyszer már lezárult, a véglegesnek hitt, újra élő lesz, lehetőségéggé, lehetőségebbé válik, a lírai én pedig rendszerint homlokegyenest eltérő események részese lehet. Az Egyirányú utca például azt írja, hogy "ami volt, az nem jön vissza többé", miközben a vers azt állítja és bizonyítja tropológiájával és temporalitásával, hogy ami volt, az jön vissza többé. Többé, mássá, még többé. A szerző végigtolja fémdetektorát egy franciaágyon, egy földdel egyenlővé tett erdőszéli ház hűlt helyén, körúti cselédszobán - a készülék pedig bejelez, jelzi az ásatási helyet, az egykori forgatagot, a leélt vagy leéletlenül hagyott életek sokaságát, amikből valami visszamaradt, most is feszültségteret képez, különös aurát és atmoszférát, vagyis a Rakovszky-vers lehetőségfeltételeit. E poézis rendkívüli költői ereje ebben a kvázi "tényfeltáró" érzékenységben is rejlik, vagyis a képességben, ami esztétikailag delejező teremtett pillanattá tudja formálni a létezés kaotikusságát, alázattal, szenvedéllyel és empátiával olvasva a látható és láthatatlan nyomokat. Például a Kísértetek című vers négy esetét is leírja ennek a valós és imaginárius közötti határátlépésnek: egyik esetben egy biztonsági kamera filmezi a néptelen, hófoltos búzaföldet, a felvételen pedig egyszer csak évtizedekkel korábbi katonák kezdenek menetelni. Ugyanezen vers következő szöveghelyén az éjfélkor (!) cirkálásra induló biztonsági őr elemlámpájának a fénye kezd kiforgatni néhány tárgyat az éjszaka és a föld gyomrából, majd megelevenednek egy régi családi ünnepség résztvevői. Érdekes, hogy ezekben az esetekben a gépek (a kamera és a mesterséges fény), amik mintegy hozzáférhetőbbé teszik a kísérteteket. A kísérteteket, akikről érzéki bizonyosság az emberi tudat számára talán nem is szerezhető minden kétséget kizáróan, de akik - a szakirodalom szerint - a gépeket nem tudják becsapni, manipulálni.

Kicsit úgy érzem magam, mint a fotocellás ajtóban, ami, ha nem vigyázunk, és nem tudunk vagy nem akarunk kilépni belőle, az örök körforgás tapasztalatát és/vagy illúzióját állíthatja elő - egy pillanatra. Rakovszky Zsuzsa persze egyből feltenné a kérdést: hány küszöb van a fotocellás ajtón, s a kísértetek át tudnak-e kelni rajta? A ma Szinva Irodalmi Díjjal elismert szerző Állapotváltozások című kötetén legalább 79, ugyanis ennyi versen keresztül léphetünk be a kilenc kötetnyi anyagból a szerző által megteremtett szigorú válogatásba. A kötet olvasását nem prekoncepcionálja elő- és utószó, a szerző-szerkesztő és a kiadó mindent a versekre bíz. A versekre, amelyek ciklusokba nem tagolódva szinte egymásba érnek, megérintik, kondicionálják egymást, egymás állapothatározói is bizonyos értelemben. A Visszaút az időben gyűjteményes kötet után 15 évvel megjelent válogatott könyv műfaját tekintve önmagában is állapotváltozás tehát. A saját lírai életmű válogatása pedig önértelmezés, szelekció és újrakontextualizáció is. Marad a textus, vagyis a textusok egy kiemelt csoportja, de változik a textust teremtő kontextus. Széttekinthetünk a négy évtizednyi lírai életmű modális, tematikus, stilisztikai állapotváltozásain, a vallomásos versektől a szerepverseken és ekphrasziszokon át az epikusabb költeményekig. A versek körülbelül harmada a nagy politikatörténeti állapotváltozást, az 1990-es fordulatot megelőzően keletkezett, kétharmada az elmúlt harminc év termése. Az Állapotváltozások állapotváltozatlansága a folyamatosan, gyakran pedig lélegzetelállítóan magas színvonal.

Milyen különösen játszik rá az állapotváltozások szóra a díj névadója, Miskolc Szajnája, a Szinva. Odafönt, Lillafüreden még költői magasságokban tündököl, József Attila Ódájában például, a belvárosban viszont több száz méteren keresztül teljesen befedték aszfalttal. Leburkolva tekereg a city szívében, a szemek számára szinte láthatatlanul. Mi viszont abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Rakovszky Zsuzsa verseinek és nagyszabású regényeinek olvasói lehetünk, jelen pillanatban pedig, ami eleve múlt, tanúi lehetünk annak, hogy átveszi a Szinva-díjat, amihez örömmel és szeretettel gratulálok!

(Elhangzott 2021. szeptember 3-án 16.30 órakor a Miskolci Akadémiai Bizottság Székházában, az ünnepélyes díjátadón.)

Mezei Gábor: Laudáció Krupp József Szinva Irodalmi Díja alkalmából

Ovidius és Borbély Szilárd, az Aeneis és Parti Nagy Lajos Létbüféje, antik és kortárs irodalom közötti szárnyfesztávot kihasználva mozogni - ez olyasmi, amire kevesen éreznek nagy kedvet. A figyelem megosztása, a kétirányú érdeklődés pedig, és erre Krupp József írásai bizonyítékul szolgálnak, olyan teret alkothatnak, ahol ez a két pólus és a felőlük nyerhető belátások kölcsönösen élénkíthetik egymást.

Számomra kritikái olvasása és személyes beszélgetések alkalmával lett világos, hogy Krupp József olyan klasszika-filológus, aki emellett a kortárs líra szerzőinek munkásságát illetően - akik, egyébként, nincsenek kevesen - különösen nagy merítés ismeretében vonja le következtetéseit. Tehát filológusi figyelmét, a szövegkorpusz iránti gondosságát, a részletek iránti elkötelezettségét ezen a területen is érvényesíti. Az pedig már csak a kortárs irodalom iránt érdeklődők és a tájékozódni - de Krupp József kritikusi szellemiségéhez kapcsolódva korántsem eligazodni - vágyók szerencséje, hogy kritikái kivételes körültekintéssel, sosem deklaratív módon, tételes megállapításokat kihangosítva, de mindig az erényekre és hiányosságokra rámutatva lépnek kapcsolatba olvasóikkal.

Írásai ugyanis soha nem a felmerülő kérdések rövidre zárásában érdekeltek, nem a kritikai észrevételek utólagos aládúcolását végzik el, hanem éppen a részleteket illető figyelemnek köszönhetően, ezen észrevételek egymás mellé helyezése révén hagyják megmutatkozni azt, ami az olvasott szövegekben központi jelentőségű. És éppen ebből a nem eligazítani vágyó, de rámutató attitűdből, az olvasás gondosságából adódik, hogy amit talál, az valóban a szöveg szempontjából lesz jelentős.

Hogy többszörösen is hazabeszéljek, a Szinva-díj első nyerteséről, Szvoren Edináról a Műút folyóirat kritikarovatában (2013/37) Krupp József a következőket írja: "[...] a Folt [című elbeszélés] kisfiú szereplője azon elmélkedik, hogy »Desnya« nem ad neki zsebpénzt, hanem azt mondja, kérjen, ha kell neki valamire; ez pedig nem működik, mert hogy ezt megtehesse, »a semmi helyére« kellene »gondolnia valamit«." Ebből az idézetből valahogy éppen az a szabadság látszik, amit ez az olvasói attitűd az irodalmi szöveg számára biztosítani tud - hagyni, hogy a "semmi helyére" maga a vers, vagy itt éppen ez a Szvoren-novella rakhasson valamit, még azelőtt, hogy a túl gyors eligazodást kínáló tételmondatok elfednék ezt a helyet, illetve hogy hamarabb kelljen gondolni valamit, mint hogy kiderülne, ami hiányzik, az még bármi lehet, és ezt a bármit addig kell gondosan körülvenni, aprólékosan körbeolvasni, amíg csak engedi.

Ebből egyenesen következik az a kritikusi gyakorlat, alaptechnika, ami Krupp József írásainak további sajátsága: a javaslat. Példaként egy olyan kritikáját említeném, ami szintén a Műútban jelent meg, és amit nemcsak azért fontos itt kiemelni, mert éppen egy olyan kötetről szól, ami egyszerre antik és kortárs, hanem mert egy olyan apró kiszólás található benne, ami gyorsan meg tudja mutatni e javaslatok mögött húzódó finom jóindulatot. A Fenyvesi Orsolya kitűnő és Krupp által is méltatott fordításában megjelent Vörös önéletrajzáról, Anne Carson remek kötetéről értekezve a következő idézet kerül elő: "Gérüón ledermedt, mint nyúl / a fényszóróban", amihez aztán egy halk zárójelben hozzáteszi: "(122 - talán jobb lenne itt: »a fényszóró előtt«)" (Műút, 2018/65). És tényleg jobb lenne. Vagy ahol azt észrevételezi, hogy néhol nem jönnek ki jól a szöveg sorai a könyvformátum miatt, pedig a ritmus szempontjából ez különösen fontos lenne, akkor még ezt a "pediget" meg a feltételes módot sem teszi hozzá, egyszerűen rávezet, megmutat, nem szájbarág, nem kijelent és bizonygat, nem is érvel, csak odatartja, nézd, ez ilyen, döntsd el, jól van-e így.

Krupp József tehát egy olyan kritikusi attitűd képviselője, amire mindenképpen érdemes felhívni a figyelmet - reményeink szerint ehhez a Szinva-díj is hozzájárulhat valamiképpen. Ahogy természetesen és még inkább az is, hogy a díjazott egyetemi oktatóként is folyamatosan ezen dolgozik. És bár jelen kontextusban, mivel itt és most a kortárs irodalom területéhez vagyunk közelebb, kevés szó esett akadémiai munkásságáról, ismét szeretném hangsúlyozni, hogy ennek a kettős működésmódnak a következményeképpen igen sokat nyernek azok, akik kritikáit figyelemmel kísérik.

Meggyőződésem, hogy a kuratóriumi döntés, aminek folyományaképpen Krupp Józsefet a Szinva-díjasok között köszönthetem, a díj presztízsét növeli. A kuratórium és a magam nevében is szívből gratulálok Józsefnek Szinva Irodalmi Díjához!

(Elhangzott 2021. szeptember 3-án 16.30 órakor a Miskolci Akadémiai Bizottság Székházában, az ünnepélyes díjátadón.)

"Én magam változom a korral"

(Beszélgetés Rakovszky Zsuzsával, a Szinva Irodalmi Díj Szépirodalmi kategóriájának 2021. évi nyertesével)

Korpa Tamás: Néhány, talán kissé távoli kérdéssel indítanám a beszélgetésünket. Íme az első: milyen íróeszközzel dolgozott az idők folyamán? Megvan-e még az írógépe, használja-e? Milyen eszközön dolgozik jelenleg? Van-e valamilyen jelentőség, amit az írószerszámoknak tulajdonít?

Rakovszky Zsuzsa: Jelenleg és már jó ideje számítógépen dolgozom, mint manapság majdnem mindenki. Sok előnye van, például könnyebb megőrizni és összehasonlítani a különböző változatokat, egyszerűbb javítani és szerkeszteni - és természetesen jóval könnyebben olvasható, mint az én igen csúnya kézírásom. Régebben csak a prózaíráshoz használtam számítógépet, de az utóbbi pár évben rákaptam, hogy verset is gépen írok.

KT: Van-e az írásnak külön napszakja Rakovszky Zsuzsa számára?

RZs: Régebben, amikor még sokat fordítottam, a délelőttöt tartottam fenn az írás számára, és a délutánt meghagytam a fordításnak. Mostanában a délelőtt többnyire elmegy arra, hogy az interneten böngészek mindenfélét - nem tudom eldönteni, hogy ez előnye-e vagy hátránya a számítógépnek.

KT: Az írás eszköze és ideje után az írás terére kérdeznék rá. Már jó ideje újra Sopronban él, szülővárosában, ha nem tévedek, a szülői házban. Ez a változó időben állandó tér, vagy állandó időben mégiscsak változó tér segíti az írásban? Például az emlékek áramoltatásában és nyelvi megragadásában?

RZs: Sajnos az emlékeket nemigen lehet áramoltatni - jönnek, ha akarnak. Talán, ha hosszú idő után tér haza valaki a gyerekkori környezetébe, akkor könnyen megeshet, hogy spontán elönti az emlékek áradata, de én már elég régen, majdnem húsz éve folyamatosan itthon élek, és a közbeeső időben is gyakran jártam haza Sopronba. Igaz, azt nagyon is szeretném felidézni, milyen volt a város gyerekkoromban, de az is érdekel, milyen volt jóval a születésem előtt - de ezzel nem vagyok egyedül, a helytörténeti előadásokon mindig zsúfolásig tele van az előadóterem, és többnyire velem nagyjából egykorúakkal. Szívesen olvasok helytörténeti munkákat is, és sokszor van olyan érzésem, mintha a múlt valahogy tovább élne abban a környezetben, ahol lejátszódott, beleivódott volna a falakba - ez az érzés segítheti az írást, például elég komoly szerepet játszott a 16. században játszódó regényem, A kígyó árnyékának létrejöttében.

KT: Van kedvenc kora, amelyben szívesen élt volna?

RZs: Azt hiszem, az elmúlt korokról nagyon felületes és sztereotip képünk van. Mondhatnám például, hogy szívesen éltem volna a "boldog békeidőkben", valamikor a 19-20. század fordulóján, de az olvasmányaimból úgy tűnik, hogy az akkor élt írók sivárnak és fullasztónak érzékelték ezt az időszakot. Arról nem is beszélve, hogy mennyi szenvedéssel járt abban az időben akár csak egy fogorvosi kezelés is, hát még egy komolyabb betegség - nem, azt hiszem, mindent összevéve inkább maradnék a jelenben.

KT: Az irodalom mellett mely művészeti ágak állnak közel Önhöz? Ha jól tudom, képzőművészettel is foglalkozott.

RZs: Hogy foglalkoztam, az talán túlzás. Jártam még általános iskolás koromban pár évig egy rajzszakkörbe, aztán már a húszas éveimben is jártam rajzolni, viszonylag rövid ideig, és most, hogy már nem fordítok, és több időm van, szórakozásból időnként rajzolgatok. Leginkább azt is az internet segítségével, ott keresek portréfotókat, vagy megpróbálok lemásolni kicsiben és a magam kezdetleges eszközeivel valamilyen festményt. Nagy öröm, ha sikerül, de nem támasztok túl nagy követelményeket magammal szemben - ez is azt bizonyítja számomra, hogy mégiscsak az írás volt a jó választás.

KT: Műveiben gyakran idézi és dolgozza fel a gyerek- és fiatalkori emlékeit. Az ember a legerősebb benyomásait gyerekként látja? Akinek izgalmas vagy szubtilis gyermekkora van, azt írja és konfigurálja újra és újra az alkotás során? Megosztana velünk egy-két meghatározó gyermekkori élményt?

RZs: A gyerekkor mindenképpen izgalmas, mert akkor vagyunk a legfogékonyabbak, az formál minket, és az teszi ránk a legmélyebb benyomást, amit akkor élünk át. Van, aki egész életében a gyerekkorát írja "egy az egyben", és van, akinél többszörös áttételeken keresztül bukkan föl valamilyen téma, ami gyerekkori élményekből táplálkozik. A legfontosabb talán az, hogy a gyerek számára a világ még nincs "varázstalanítva": bármelyik pillanatban csoda történhet. Nemigen tudnék meghatározó élményeket kiemelni kis koromból: bár nagyon élénken emlékszem például egy estére, amikor gesztenyét vásárolni mentünk egy erdőszéli házba, vagy arra, ahogy hajnalban a szomszéd kisfiúval és szüleivel hazatérünk valamelyik rokonuk lakodalmából, és hullócsillagot - vagy talán éppenséggel üstököst? - látunk: ezeket, gesztenyevásárlást, a lakodalmat meg az üstököst meg is írtam, a Hullócsillag évében.

KT: A laudációban is kiemeltem, ahogyan a Rakovszky-recepció is kulcsszempontként kezeli az időhöz való poétikai odafordulás rendszerességét. Kissé banálisan kérdezem: egy versben, mondjuk, megáll(ítható) az idő? Vagy egy 17. században játszódó regény, aminek a nyelve is archaizáló, metaforákban gazdag, másként tárolja, jobban tárolja?

RZs: Az idővel nehéz lenne nem foglalkozni, hiszen az időben (és az idő által) zajlanak le az emberi élet legfontosabb mozzanatai, a változások, amelyek többnyire valamilyen veszteséggel járnak. Megállítani az időt egy alkalmas pillanatban: ez régi vágya az embereknek, a mennyországot is olyan helynek képzeltük, ahol megszűnik az idő (mármint ha egyáltalán el tudunk ilyesmit képzelni). És az írásra ösztönző indítékok között kétségkívül van ilyen is: megőrizni valamit, megóvni a feledéstől, "megörökíteni" - persze többnyire ez az "örök" is csak viszonylagos. A 16-17. században játszódó regényben nem annyira az időt akartam "tárolni" - bár a regény egy része Sopronban játszódik, és ­- mint ahogy említettem is már, a megírásában kétségkívül belejátszott az az érzés, hogy a város utcái és házai valami módon őrzik a múltat -, inkább egy olyan probléma ábrázolásához kerestem helyszínt és cselekményt, amikor valakinek az énje, az "identitása" kérdőjeleződik meg önmaga szemében, amikor valaki már nem tud válaszolni a "ki vagyok én?" kérdésre, mert a külvilágból egy hamis énre kap visszajelzéseket. Ilyen történetet könnyebb volt olyan környezetbe helyezni, ahol például még nem létezett személyi igazolvány meg más efféle dokumentum, és az egymástól távol eső helyek között is nehézkesebb volt a közlekedés, tehát ha valaki átköltözött egy másik városba, maga mögött hagyhatta a múltját, és új személyiséget ölthetett fel.

KT: Az idő kérdésének újabb megvitatására jelentett, ha csak átmenetileg is, megoldást a szerepversekben való gondolkodás?

RZs: A szerepverseknek nem sok közük volt az időhöz, inkább, mondjuk így, a "lírai én" megteremtésének legalábbis részleges hiányához: mielőtt az ember költőként megszólal, először "kitalálja magát", részben a tényleges pszichológiai adottságaiból, vagy mondjuk így a - többé vagy kevésbé reális - "énképéből", részben az irodalmi hagyományból. A hangnem, a versbeszéd aztán ebből a keverékből táplálkozik, ennek a hangnak az alapján képződik meg előttünk ez a bizonyos személy. Úgy éreztem, nekem egy ilyen lírai ént nem sikerült kialakítanom, és így előbb azt a személyt kell kitalálnom, aki beszél a versben, és akkor ez a hanghordozás már, mondhatni, sodorja magával a mondandót.

KT: Mi volt az oka annak, hogy elismert költőként epikai, sőt nagyepikai művekkel kezdett el foglalkozni? És itt fel is sorolnék néhány címet: A kígyó árnyéka (2002); A hullócsillag éve (2005); A Hold a hetedik házban (2009) - novellák; VS (2011); Szilánkok (2014); Célia (2017), Boldog vég (2020) - novellák. Volt Önben valamifajta félsz a más típusú szövegszervezéstől, vagy éppenhogy felszabadítóan hatott?

RZs: Azt hiszem, az epikára való áttérés részben az előbb említett folyamatnak, a szerepversekre való áttérésnek a következménye volt. Azok már többé-kevésbé epikus versek voltak, ki kellett találni azt a figurát, aki beszél, valamennyire el kellett helyeznem a környezetében, időnként ki kellett találni hozzá valamilyen élettörténetet is. De részben azért is kezdtem regényeket írni, mert úgy éreztem, hogy az idők során felgyűlt élettapasztalatot már nem tudom a versekbe "belegyömöszölni", nagyobb formákat kívánnak. Meg hát azért akárhogy is nézzük, a líra természetesen erősen szubjektív műfaj, fontosabb benne, legalábbis látszólag, a költő személye - bár mindenre van ellenpélda, Eliot szerint például a líra éppenséggel távolodás a szubjektívtől vagy a személyestől, már nem emlékszem pontosan, hogy fogalmazott -, és az ember szerencsés esetben az életkora előrehaladtával tárgyilagosabb lesz, hajlamos minden érem mindkét oldalát látni, beleképzelni magát mások bőrébe, azokéba is, akik egyáltalán nem állnak közel hozzá érzelmileg, és ez inkább epikus megközelítést kíván.

KT: Voltak jelentős holtpontjai a regényírói praxist illetően? Ha igen, mik lendítették tovább?

RZs: Nem tudom, persze, hogy vannak elakadások, gondolom, mindenkivel előfordul, hogy valamiért hirtelen kételkedni kezd abban, amin éppen dolgozik, hogy jó-e ez így, kell-e ez egyáltalán. Ez regényírás közben éppúgy előfordulhat, mint versírás közben (persze egy megkezdett verset, ha rossznak ítélem, könnyebb kidobni, mint azt a regényt, amiből megvan már mondjuk kétszáz oldal). Általában úgy vettem észre, hogy ha nem boldogulok valamivel, állandóan új ötleteim vannak, hogy hogyan kellene átírnom, aztán az sem tetszik - szóval hogy ez olyankor van, amikor valamilyen téma "lépre csalt", azt képzeltem, hogy az még fontos nekem, pedig már megírtam máshol, vagy egyszerűen kimerült, kiszáradt belőle az az érzelmi anyag, ami az írást elevenné tette volna. Ilyenkor jobb abbahagyni, és másba kezdeni.

KT: Regényei, elbeszélései szereplői legtöbbször nőalakok (A kígyó árnyékában Orsolya; a VS esetében Vay Sarolta, aki férfiként, Vay Sándorként élt) valamiféle küzdésben élték le az életüket. Voltak a családjában erős, karakteres nőalakok, női sorsok? Az említett regényhősökhöz hogyan talált el?

RZs: Hát, hogy legtöbbször-e, azt nem tudom. Egyszer megszámoltam, hogy az elbeszélésekben hány férfi és hány női narrátor van, és úgy rémlik, hogy a férfiak voltak többségben. A Célia narrátora is férfi, a Szilánkokban, ahol első és harmadik személyű elbeszélés váltakozik, az első személyben íródott részek narrátora is férfi. A családomban egyébként jó darabig csak nők voltak: félárván nőttem fel, édesanyám egyedül nevelt, illetve a szűkebb családhoz tartozott még édesanyám egykori dajkája, akit anyám családja még a Felvidékről hozott magával. Nagyszüleimet már nem ismertem, anyám nővére is meghalt, még mielőtt én megszülettem. Ami a regényhősöket illeti, Orsolyát kitaláltam, nem volt semmiféle modellje. Vay Saroltáról olvastam valahol, valami régi bűnügyi krónikában: ő ugyanis börtönbe került, és ott kénytelen volt szembenézni a ténnyel, hogy nő, holott férfiként élte az életét. Ez a szituáció fogott meg: hogy valakit szembesítenek egy számára elviselhetetlen igazsággal.

KT: Íróként mennyire írásgazdag szituáció az, hogy valaki másként éli le a (belső) életét, vagy más valaki belül és igazából, mint aminek a világ gondolja és tartja. Gondolok itt Orsolyára, aki az édesanyja szerepébe kénytelen bújni, illetve Saroltáéba, aki Sándorként él hosszú időn keresztül (utóbbi esetében még a kvázi nemváltás radikalitása is megvalósul).

RZs: Nem tudom, általában mennyire írásgazdag szituáció, engem mindenesetre foglalkoztatott és foglalkoztat. Ezt a helyzetet nehéz fogalmilag megragadni, mert olyan belső folyamatokról van szó, amelyek nem egészen tudatosak, és úgy gondoltam, csak valamilyen történetbe ágyazva lehet megjeleníteni őket, egy-egy viszonylag szélsőséges példán keresztül. Mert azt hiszem, voltaképpen eléggé általános problémáról van szó: mióta szétestek a hagyományos társadalmak, amelyekben mindenkinek megvolt a születésekor megszabott helye, az emberek nemigen tudják, hogy kicsodák is valójában. Régebben a család, az iskola, a lakóhely, az egyház és az általuk közvetített hagyományok és viselkedésminták alakították ki az emberben az önmagáról alkotott képet; mára ezeknek a szerepe is igen sokat csökkent. Szóval Orsolya és Sándor/Sarolta valamiképpen előfutároknak tekinthetők. Egyébként Sarolta esetében korántsem a "nemváltás radikalizmusáról" van szó, ilyesmi ugyanis nem létezik, hanem egyszerűen öncsalásról: arról, hogy létezik olyasmi, hogy valóság, és nem azok vagyunk, akinek hisszük magunkat, hanem azok vagyunk, akik vagyunk. De lévén a nemváltás divatos téma, az iróniát - igaz, szeretetteljes és együttérző iróniát - könnyű nem észrevenni.

KT: Regényírás után és azzal egyidőben is természetesen volt és van visszatérés a költészethez; az utóbbi évekből elég csak a Fortepan című verskötetet említenünk, vagy éppen a ma díjazott Állapotváltozásokat. A kérdésem arra irányul, hogy más költővé lett-e a prózák után. Változott-e az alapattitűdje? Változott-e a költői episztemé? Mást vesz-e észre, más ragadja-e meg a figyelmét?

RZs: Én magam változom a korral, legalábbis remélhetőleg, és ez a prózában is, a lírában is lecsapódik. De ez a változás általában fokozatos és észrevétlen, csak az eredményét látom esetleg. Egyáltalán, azt hiszem, verset írni csak olyankor lehet, ha az ember lelkében odébb mozdult valami, különben csak önmagát ismétli, a saját korábbi verseit utánozza.

KT: Mindannyiunk előtt ismert a Fortepan fényképarchívum, amely az interneten hozzáférhető, 1900 és 1990 közötti képeket, felvételeket tartalmaz. 2015 óta pedig egy díjnyertes Rakovszky Zsuzsa-verseskönyv címe is. Kezdetektől verseire jellemző az erős vizualitás, képiség és képzettársítási gazdagság. A Fortepanban viszont kötetszinten is számot vet a fotográfiai alkotásmóddal. Mesélne ennek a könyvnek a koncepciójáról?

RZs: Koncepciója, abban az értelemben, hogy előre megterveztem volna az egész kötetet, nem volt. Nagyon szerettem, szeretem nézegetni ezeket a régi fényképeket, ha valahol, hát a fényképeken tényleg "megáll az idő", megmarad egy-egy kiragadott pillanat. Azok a képek, amelyek abból a korszakból valók, amikor már én is éltem, felidéztek gyerek- és fiatalkori emlékeket, ruhákat, hajviseleteket, helyszíneket, és így lassanként összeállt belőlük valami ciklusféle. Esetleg azt lehetne koncepciónak nevezni, hogy a versek egy részében, a Negyven év ciklusban követtem az időrendet, a saját életemnek azokat a mozzanatait igyekeztem beemelni, amelyek általában is jellemzők voltak az adott korszakra.

KT: Két sort idéznék Öntől: "Még az is lehet, hogy én magam sem tudom pontosan, hogy mi is ez a konkrét közlendő, vagy csak utólag jövök rá." "Sok részletéről azóta se tudom, fikció-e vagy emlék." Mennyire ír tervszerűen, célszerűen, abban az értelemben, hogy tudja, előre tudja, mit akar megírni?

RZs: Hosszabb prózánál természetesen kell lennie az ember fejében valamilyen előzetes vázlatnak, egy tervnek, meg hát megvan az alaphelyzet, az alapprobléma, amelyik megérint, még ha ez esetleg önmagában homályos is, és csak írás közben derül ki (vagy akkor sem), hogy miért éppen ez a szituáció vagy személy hatott rám. A regényírásban talán az a legjobb, hogy menet közben előjönnek olyan helyzetek és jelenetek, amelyekről nem is sejtettem, hogy ott vannak valahol a fejemben, a "tudattalanomban", ha úgy tetszik, és engem is meglepnek. A tervezés meg a spontaneitás valahogy együtt, egymást kiegészítve működnek.

KT: Az Állapotváltozások című válogatott kötet esetében milyen szelekciós elvek voltak meghatározók? Hogyan ítélkezett vers és vers fölött?

RZs: Egyszerűen csak voltak verseim, amelyek már nagyon nem tetszettek. Hogy pontosan miért nem, azt nem tudnám megmondani. Nyilván ennek is a változás az oka, bizonyos fajta hangnem, bizonyos problémák vagy egyáltalán a hozzájuk, az élethez való bizonyos fajta viszony már idegen lett tőlem.

KT: Az átírás vagy újraírás (a saját átírása, újraírása) része a szövegalkotási gyakorlatának? Hozzá szokott nyúlni akár 2-3 évtizeddel korábbi versekhez?

RZs: Nem. A vers végül is a személyiség bizonyos állapotát is tükrözi, az pedig - mint erről már elég sokat beszéltünk - változik.

KT: Szándékozik-e emlékiratokat írni, vezet-e naplót?

RZs: Isten ments, dehogy! Az ember az életanyagát fölhasználja a műveiben, ami meg a naplót illeti, ugyan mit írhatnék bele? Nem valami eseménydús az életem. Talán ha valamilyen módon nagyon fölpörögnének körülöttem az események, akkor érdemes lenne naplót írni, de így - minek?

KT: Kik azok, akiket szívesen olvas, akiktől sokat tanult? A kortárs szerzők (akár pályakezdők) közül kiknek a munkáit ajánlaná olvasásra?

RZs: Bevallom - ez is életkori sajátosság - viszonylag kevés szépirodalmat olvasok, és akkor is inkább a klasszikusokat. Aranyt, Babitsot, Kosztolányit mindig újra előveszem, hogy tanultam-e tőlük, azt inkább csak remélni szeretném. Angolul olvasok még viszonylag sokat, nagyon szeretem a költők közül Eliotot, újabban Audent, a nagy prózaírók közül Thomas Hardyt, Joseph Conradot - és hát persze Dickenst! Kortárs irodalom viszont ritkán kerül a kezembe - az ajánlást meghagynám a kritikusoknak!

(Elhangzott 2021. szeptember 3-án 16.30 órakor a Miskolci Akadémiai Bizottság Székházában, az ünnepélyes díjátadón.)

Klasszika-filológia, kortárs irodalom és kritikaírás dinamikus egysége

(Beszélgetés Krupp Józseffel, a Szinva Irodalmi Díj Szakirodalmi kategóriájának 2021. évi nyertesével)

Vásári Melinda: Üdvözlök mindenkit! Azt a könnyű és hálás feladatot kaptam, hogy egy beszélgetés formájában Szinva-díjasként üdvözöljem és mutassam be Krupp Józsefet. Amint a laudációból is hallhattuk, nagyon sokszínű a munkásságod, és bár be lettél mutatva klasszika-filológusként, kritikusként és a latin tanszék oktatójaként, én még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ez a hármas leírhatja mindazt, amivel foglalkozol. Te mit válaszolnál arra, hogy mi a foglalkozásod?

Krupp József: Képzettségem szerint klasszika-filológus vagyok. Mondhatnám magam egyszerűbben filológusnak is, és nem tiltakozhatnék az irodalomtudós megjelölés ellen sem. Kritikus viszont inkább csak mellékállásban vagyok, mert az egyetemi munka és a tudományos projektek mellett a kritikaírásra sokszor nem jut idő. A tanítás ezzel szemben folyamatos, az utóbbi tizennyolc évben csak három olyan félév volt, amikor nem tanítottam. Ami tehát az időt és az energiát illeti, mindig a tanítás élvez elsőbbséget, vagyis, a kérdésedre válaszolva, elsősorban mégis tanár vagyok.

VM: Úgy érzem, hogy ugyanakkor nem szétválaszthatók nálad ezek a szerepek: a klasszika-filológia felől vagy azzal párhuzamban közelítesz kortárs irodalmi művekhez, kortárs művekről írsz kritikát, és kritikaírást tanítasz, mindez pedig egy dinamikus egységben létezik nálad, amit nagyon pozitív dolognak tartok. Hogy alakult ez így?

KJ: Biografikusan kérdezed, hogy hogyan alakult?

VM: Ahogy szeretnéd.

KJ: Ezt a dinamikus egységet akár kettősségnek is mondhatnánk, hiszen végső soron egy Borbély Szilárdról szóló tanulmánynak nincs feltétlenül köze a klasszika-filológiához. De hát személyemben olyan ember olvassa Borbély szövegeit, aki antik szövegeken edződött, és a figyelmének a természete ennek megfelelően alakult. Olykor persze tematikus összefüggés is van a különböző területek között, például ha az antik hatásokat vizsgálom egy kortárs költőnél, mondjuk, Anne Carsonnál, amit Gábor kedvesen meg is említett a laudációjában. Ezt a nagyszerű művet nyilván antikosként is olvastam. Életrajzi értelemben ez úgy alakult, hogy latin és ógörög szakos voltam, meg magyar szakos is. A kortárs magyar irodalom már gimnazistaként érdekelt, és ez nem szűnt meg az egyetemen sem. Aztán valamikor el kellett dönteni, hogy mivel akarok elsősorban foglalkozni, ez pedig a római irodalom lett, a középpontban Ovidiusszal. Ennek ellenére továbbra is foglalkoztatott a kortárs irodalom, és már a disszertációm készítése közben írtam egy dolgozatot Borbély Szilárd Halotti Pompájáról. Meg is jelent, és mivel nemcsak nagy kedvvel csináltam, hanem mások is bátorítottak a további munkára, folytattam. Említetted a kritikatanítást. A latin tanszéken tanítok az ELTÉ-n, elsősorban irodalmat, de latin nyelvet és irodalomelméletet is. Az ELTÉ-n működik egy kreatívírás-képzés, ennek az egyik alapítója volt a tanszékvezetőm, aki megkérdezte, hogy ha már úgyis írok kritikákat, nem próbálnám-e meg tanítani is. Ez nagyszerű feladatnak bizonyult. A kritikaírás valóban tanítható, tanulható, és persze közben én is sokat tanulok.

VM: Úgy tűnik, ezen az úton egyszerre vezettek a véletlenek és az érdeklődés. Borbély Szilárd neve máris nagyon sokszor elhangzott, nem véletlen. Az ELTE BTK Klasszika-filológia honlapján a profilodon található válogatott előadások közt az első tétel Borbély Szilárd lírai munkásságáról szól. Ez egy német előadás volt, amelyet Berlinben 2019-ben tartottál, és a címe magyarul "Mítosz, test és grammatika Borbély Szilárd késő lírai műveiben". A cím árulkodik, hogy a klasszika-filológia is ott van a háttérben az elemzési szempontok között - esetleg tudnál erről mesélni egy kicsit? Szerintem nagyon izgalmas.

KJ: Ez az utolsó előadás, amely szerepel az egyetemi honlapomon, még a pandémia előtti békeidőkből való: a berlini hungarológiai tanszéken 2019 decemberében tartottam, amikor a magyar irodalom professzora, Lőrincz Csongor meghívott a kortárs magyar költészetről szóló kurzusába. Azért is döntöttünk úgy, hogy Borbély Szilárd költészetéről beszélek majd, mert a Suhrkamp Kiadónál a Nincstelenek és a töredékben maradt Kafka fia után éppen akkor jelent meg Borbélytól egy verseskötet. Az előadásom az utolsó Borbély-versekről szólt, ezek máig nem jelentek meg kötetbe rendezve, a Jelenkor a következő könyvhétre tervezi a kiadásukat. A verseket már közölték folyóiratokban, sőt, Borbély a könyv kéziratával is elkészült, és a Bukolikatájt vagy Bukolikatájban címet adta neki. A három vizsgált szempont, a mítosz, a test és a grammatika eléggé széttartónak tűnik, de valójában csak néhány rétegét fedik le a nagyon gazdag és sűrű szövésű költői anyagból álló kötet poétikai kérdéseinek. A versek a Nincstelenek irodalmi vidéken játszódnak, azt mondhatnánk, az ott megrajzolt térnek látjuk itt árkádiai változatát, melyben megjelennek mitikus színek is. Borbély Szilárd a regényből ismert világot értelmezi át azáltal, hogy benépesíti antik istenekkel, legalábbis az istenek nyelvi jelenlétével. A test képzete Borbélynál már korábban fontossá vált, elég csak A Testhez című kötetére utalni. Az utolsó versekben nagyon fontos az emberi és állati testek jelenléte a sajátosan bukolikus térben. Ami pedig a harmadik szempontot illeti, ebben a megjelenés előtt álló kötetben van két nagy vers, illetve egy vers, két változatban. A Szuromi Lajos halálára írt halotti versről van szó, ebben a lírai hang nagyon bonyolult módon beszél arról, hogy mit is jelent az élet. Mit jelent egy gondolat, mit jelent a nyelv, és mit jelent az, hogy a létezésünk összefügg a grammatikával, hogy az "én" kimondása mindig grammatikai összefüggésben történik.

VM: Most egy hosszú lista következik, ugyanis nézegetve a publikációs jegyzékedet kitűnik, hogy nagyon sokféle szerző és műfaj foglalkoztat - de beszéljenek inkább a nevek, ugyanis kigyűjtöttem jó pár nevet, akiknek a műveiről írtál kritikát: Kerber Balázs, Szvoren Edina, Anne Carson, Kántor Péter, Várady Szabolcs, Parti Nagy Lajos, Áfra János, Tóth Krisztina, Géher István László, Sopotnik Zoltán, Grecsó Krisztián, Szilasi László, Márton László, Jenei László, Tandori Dezső, Marno János, Lovas Ildikó, Halmai Tamás, Rakovszky Zsuzsa, Vörös István, és mellettük Borbély Szilárd neve vissza-visszatér a publikációs jegyzékedben, ő mintha végigkísérné a munkásságodat. Nekem nagyon izgalmas volt ezeket a publikációkat áttekinteni, ugyanis kritikarovat-szerkesztőként úgy érzem, hogy általában egy-egy kritikus egy adott műfajra, egy adott típusú témára vagy könyvekre "szakosodik", mondjuk így. Nálad zavarban lennék, ha ki kellene emelnem egy ilyen dobozt, és ezért nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi vezeti a tolladat. Mi az a belső motiváció vagy akár külső körülmény, ami alapján kiválasztod, hogy kikről fogsz írni?

KJ: Eleinte leginkább belső motiváció vezérelt. Kezdetben főleg líráról írtam, mert, egyszerűen fogalmazva, a költészet nagyon érdekelt. Azt hiszem, a lírakritikában találtam meg, ahogy mondani szokták, a nyelvemet, vagy - ami talán még fontosabb - költői szövegeken gondolkodva alakítottam az észjárásomat. Aztán jöttek a felkérések, és a belső motiváció helyére fokozatosan a külső lépett. Persze az a jó, ha az embert olyasmire kérik fel, amire szívesen mond igent. Még jobb, ha eleget is tud tenni a felkérésének - lehetőleg határidőre, de az már az ideális eset -, és nem kell visszaadnia a könyvet, mert esetleg közben rájön, hogy mégsem neki való...

VM: Írtál kritikagyűjteményekről is, például Radnóti Sándor vagy Keresztesi József kritikáiról. Nekem nagyon érdekes, furcsa műfajnak tűnik a metakritika. Egyrészt ez is volna a kérdésem első fele, hogy mit gondolsz erről a műfajról. A másik fele pedig arra vonatkozik, hogy maga a kritikaírás-tanítás vagy a kritikaolvasás és a tehetséggondozás is egyfajta metakritikai tevékenység - te hogy látod ezt? Hogy látod a jelentőségét a metakritikának és a kritikaírás-tanításnak, a tehetséggondozásnak?

KJ: A metakritika rendkívül fontos. A kritika szerintem önálló diskurzus, de azt is el tudom fogadni, hogy az irodalom részének tekintsük. Mások amellett érvelnek, hogy műveljük inkább úgy, mint akadémiai szövegtípust: a Magyar Tudományos Művek Tárában is gyakran tudományos műként szerepelnek a műkritikák. Persze jelennek meg tudományos folyóiratokban tudományos könyvekről írt tudományos recenziók is, de ezeket nem sorolnám a szoros értelemben vett kritikák közé. A kritikák és kritikakötetek megjelenése nagyon fontos az irodalmi élet, az irodalmi diskurzus szempontjából: a kritikáról szóló kritika az irodalmi működés egy fontos elemét teszi mérlegre. A kritikakritika szerintem nem holmi bennfentes dolog, hiszen maga a kritika sem bennfentes műfaj, hanem mindenkinek, vagy ahogy néhány évtizede mondták, minden művelt olvasónak szól. Vagyis mindazoknak, akiket érdekel az irodalom, és érdekel, hogy egy gyakorlott olvasó mit gondol a szóban forgó könyvről. Fontos, hogy a kritikusi teljesítmények méltatásban részesüljenek, illetve hogy számon kérjék rajtuk a hibákat és gyengeségeket is. Ugyanakkor a kritikakritika jó alkalom arra, hogy a kritika mint önálló diskurzus a saját működésére is reflektáljon: fontos, hogy a kritikusok végiggondolják, miben is áll a tevékenységük lényege, milyen feltételek, elvek és hagyományok határozzák meg gyakorlatukat. A metakritika kifejezést én is szívesen használom. Amikor a kreatívírás-képzésen belül kritikaírás-órát tartok, az első feladat mindig metakritika írása, amelyet olykor még egy követ. Olvassuk a folyóiratokat, a Műutat, a Jelenkort, az Alföldet és így tovább, és érdekes kritikákra vadászunk. A hallgatók rövid reflexiót írnak róluk, és egy-két oldalon megvizsgálják, milyen szempontokat vesz figyelembe a kritikus, hogyan érvel, milyen regiszterben szólal meg. Azt mondod, hogy a kritikatanítás is metakritikai tevékenység. Abból a szempontból mindenképpen az, hogy a tanítás, illetve tanulás során nemcsak ellesünk bizonyos fogásokat, hanem szemügyre veszünk kritikusi attitűdöket, miközben kritikák gondolatmenetét elemezzük, fontos pontokon szoros olvasást végezve. A képzés fontos része, hogy a hallgatók jó néhány kritikát elolvasnak. Szerencsére általában erős a felhozatal, van miből válogatni, mert a kortárs kritikai élet meglehetősen élénk. Reflektálunk arra, amit olvasunk, tehát tényleg nevezhetjük ezt metakritikának.

VM: Én úgy látom, hogy ez egy tehetséggondozó műhely is bizonyos szempontból, a Műútban is közöltük egy tanítványod írását (a Műút portálon: Horváth Dávid: kell legyen valaki, aki helyreteszi a dolgokat [Krasznahorkai László: Herscht 07769. Florian Herscht Bach-regénye. Magvető, 2021]; jelen számunkban pedig: Rákóczy Krisztina: Rinocéroszeposz [Schein Gábor: Ó, rinocérosz. Magvető, 2021]), és ha jól tudom, hasonlóan jelent meg hallgatód szövege a Kulteren és a Jelenkorban is. Én arra volnék kíváncsi, hogy miket választanak a hallgatók egy ilyen szemináriumon a kritikáik témáinak. Látsz-e tendenciát, hogy mi izgatja a fiatalokat, a most kezdő kritikusokat? Milyen művek érdeklik őket?

KJ: Amikor először tartottam ezt az órát, azt vettem észre, hogy a hallgatók ódzkodnak attól, hogy irodalomról írjanak. Inkább tévésorozatokról, színházról akartak írni, vagy éppen zenéről. Említetted a Kultert. 2017 tavaszán új albuma jelent meg a Depeche Mode-nak: erről olyan nagyszerű kritikát írt az egyik hallgató, hogy ez lett az első publikációja a Kulteren, ahol aztán rendszeres szerző is lett. Ez persze a legjobb, ami egy kritikaírás-kurzuson történhet. Néhány éve már sikerül elejét vennem annak, hogy a hallgatók csak más művészeti ágak alkotásairól írjanak. Aki kreatív írást tanul, annak nyilvánvalóan ismernie kell a kortárs irodalmat, legalábbis ismerkednie kell vele, a kritikaírás pedig nagyon hatékony útja az ismerkedésnek. A kurzusomon tehát követelmény, hogy a hallgatók frissen megjelent irodalmi művekről is írjanak. És hogy mi izgatja őket? Egyre többször olyan szövegek, amelyekre nekem egyébként nem volna rálátásom. A hallgatók nagyon tágan értik az irodalom fogalmát, mintha a szemükben már-már nem is létezne határvonal magas- és populáris kultúra között, vagy legalábbis maguktól nem fogalmazzák meg az igényt erre a megkülönböztetésre. Tapasztalatom szerint a fiatal felnőtteknek szóló irodalom is fontos tárgya az érdeklődésüknek. És mintha annak, amit tágan zsánerirodalomnak nevezhetünk, legalább ugyanakkora figyelmet szentelnének, mint a szép- vagy egyszerűen a jelző nélküli irodalomnak. Persze a zsánerirodalom kritikai nyomon követése is nagyon fontos, az előző félévben is írtak e témában ügyes kritikákat. Ami pedig még a fiatal felnőtteknek meg a kamaszoknak szóló irodalmat illet, idén tavasszal született kritika egy olyan szerző könyvéről, aki egy évvel korábban még hallgatóként vett részt a kritikaírás órán: Balássy Fanni regényéről van szó, akitől egyébként már a Műút is közölt szöveget.

VM: Most egy kicsit visszadobom a labdát, hogy téged mi foglalkoztat manapság a leginkább. És itt gondolnék a mai irodalomra is, és arra is, hogy most éppen mivel dolgozol. Mi az, ami olyan probléma, kérdés, ami most nagyon izgat és foglalkoztat téged?

KJ: Ami a magyar irodalmat illeti, egy csomó minden érdekel. Amit most be kell fejeznem, az egy kritika Mesterházi Mónika még tavasszal megjelent könyvéről. Kántor Péter posztumusz kötete sok szempontból fontos nekem. A szerzővel, akinek a verseit huszonhárom éve olvasom, még 2019 tavaszán folytattam beszélgetést az ELTÉ-n egy előadás-sorozat keretein belül, amely a kortárs magyar irodalom és az antikvitás viszonyáról szólt. Ezután írtam a Trója-variációk című Kántor-kötetről egy tanulmányt, amelyet a 2020-as tavaszi lezárások előtti napokban még személyesen oda tudtam adni a költőnek. Kántor Péter nagyon fog hiányozni sok-sok magyar versolvasónak. Számos könyvet említhetnék még, de a saját kánonomat nem reklámoznám, a friss könyvheti kiadványokat pedig még nem olvastam. Továbbra is foglalkoztat Borbély Szilárd költészete, és nagyon várom Száz Pál könyvét, mely az életmű zsidó és keresztény rétegeivel foglalkozik. Egyébként pedig filológusként jó ideje foglalkozom filológiaelmélettel. Heidelbergi kolleginámmal, Eva Nollerrel létrehoztunk egy német-magyar projektet, amely latinisták, germanisták és jogászok közötti együttműködésen alapul, a témája pedig az evidencia: az, hogy mit jelent az evidencia a filológia, és mit a jogtudomány számára. Jövő héten lesz konferenciánk, úgyhogy számomra pillanatnyilag ez a téma a legforróbb.

VM: Nagyon szépen köszönöm, köszönjük, és gratulálok még egyszer a Szinva-díjhoz.

KJ: Köszönöm szépen.

(Elhangzott 2021. szeptember 3-án 16.30 órakor a Miskolci Akadémiai Bizottság Székházában, az ünnepélyes díjátadón.)