Röviden a díjazottakról

Takács Zsuzsa Kossuth-díjas író, költő, műfordító, tanár.

Takáts József eszme- és irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár.

Fotógaléria

LAUDÁCIÓK

Kőrizs Imre: Takács Zsuzsa Szinva-díjához

Kedves Ünneplő Közönség!

A költői tudás sokféle lehet. Vannak például apa-, illetve adott esetben anya-, vagy mivel a magyar líra anyában szegény terep, mondjuk úgy, hogy szülőtípusok. Mindjárt ott van, ugye, Arany. Az Arany emlőin nevelkedett magyar líra. Lássuk be, ez azért felvet kérdéseket. Vagy mondjuk Babits.

Takács Zsuzsa, mint lírikus, azt hiszem, nem anyatípus, hanem azt mondanám: a nővérünk. Valahogy úgy, ahogy Pilinszky, ez a borzasztó érzékeny és okos kisfiú, az öcsénk. Nem csoda tehát, ha Takács Zsuzsa körülbelül mindent tud, de persze egy nővértől ez a minimum. Ebben egyébként, egy pillanatra a referencialitás ingoványos terepére merészkedve, azt hiszem, a költő nincs teljesen önmagára utalva: e téren ugyanis alighanem sokat köszönhet, illetve olvasóként sokat köszönhetünk, néhai öccsének, a feledhetetlen italianistának, aki mellesleg a Szinva-díj idei értekező díjazottjának névrokona, sőt egy ortográfiai nüansztól eltekintve név-ikre.

Takács Zsuzsa e nagytestvéri tudásának persze nem biztos, hogy mindig annyira örülnünk kell, mert egy nővér, az bizonyára nem fenékig tejfel: sosem tudhatjuk például, hogy nem akar-e majd egyszer eladni minket egy vándorköszörűsnek. (Amit aztán persze nyilván nagyon szánna-bánna.) Lásd a Sötét tervek című verset a Rejtjeles tábori lap című kötetből.

A könyv 1986-ban a Móra kiadónál jelent meg, tipográfiáját tekintve, és – nem reprezentatív kutatásaim alapján – az olvasók szerint is gyerekkönyvként. Pedig a kötet a költő összegyűjtött verseiben, A Vak Reményben teljes értékű, szerinem tízből tíz pontos ciklust képez, egy titkos remekművet.

De Takács Zsuzsa, aki a testvéri kapcsolatokról, a szülő-gyerek viszonyról, a szerelem dinamikájáról és még annyi mindenről annyi mindent tud, azzal is tisztában van, hogy minden tudás csak annyit ér, amennyinek költőileg bizonyul. Ami esetünkben nagyon sok. Minduntalan Czesław Miłosznak azok a sorai jutnak eszembe, amelyeket egy nem akármilyen honfitársához, Tadeusz Różewiczhez intézett: "Ujjong a hangszerek harmóniája, / Mikor a föld kertjébe költő lép be."

"Ez a történet nem velem esett meg, de csak első személyben tudok beszélni róla" – írja Takács Zsuzsa egy szabálytalan műfajú kötetének egyik prózai darabjában, és ez a költészetnek alighanem egészen használható definíciója. Mert a líra, legalábbis a trubadúrok óta, nem nélkülözheti a személyességet. Emberi mivoltunkból fakad, hogy mindannyian tudjuk, mi a halál és a születés, hogy mi a – Takács Zsuzsa által egyébként versben és esszében egyaránt sokszor megírt – álom, mi az eső, vagy a szerelem. Csakhogy azzal a tudattal, hogy élünk, vagy hogy egyszer majd meghalunk, hogy szerelmesek vagyunk, hogy ruhákat viselünk, vagy hogy esik: nem lehet élni. Meg is őrülnénk, ha állandóan ez járna a fejünkben.

Tudjuk tehát, persze, hogy tudjuk, hogy élünk, csakhogy Takács Zsuzsától valahogy mindig, minden következménnyel, újra megtudjuk. Az pedig, hogy nem ennek a hirtelen megnyílt tudásnak a mélységeibe szédülünk bele, hanem végül is önmagunk igaziságára ébredünk rá, a nagy költészet hatása.

Hiábavaló lenne itt a Hónapok, várakozástól Az érem másik oldalán át A bukott angyal és A Vak Remény című ciklus verseiig leltározni Takács Zsuzsa életművéből azt a tíz-tizenkét darabot, amely közmegegyezés szerint a költői öröklét záloga, főleg hogy ezeknek a verseknek a száma az ünnepelt estében több tucatra rúg. Legyen elég felidézni a más összefüggésben már említett Pilinszkynek azokat a szavait, amelyekkel útjára bocsátotta debütáló pályatársát, méltatva a fiatal költő "hangjának tisztaságát s egyfajta tétovaságát, mely azonban végül sose hagyja eltéríteni magát, s épp bolyongó, kereső célba találásával, megérkezéseivel tölti be sajátos feladatát, térképezi fel a számára rendelt tájakat, másokénál talán omlékonyabb külső és belső vidékeit."

És még valami: Pilinszkynek biztos nem lenne ellenére még néhány generációt visszamenni, életre keltve Babits "sorantológiáról" szóló ötletét, vagyis azt a különleges válogatást, amelyben nem teljes versek, hanem csak verssorok szerepelnének. Ez nagyon nehéz műfaj, de Takács Zsuzsa ennek is mestere, amint ezekből a példákból is kiviláglik:

     éhező halak (…) rabolnak a tűrő víz színén

     Madárhangon rikoltoznak a fák

     Egysíkú lény, ráúszom az üveglapokra

     A temetőőr, csontjaid főnöke

     Gyulladt szem világított az égen a szokásos Nap helyett

     A még ki nem szabott, de máris elszúrt / ruhák csattognak a jövő szárítókötelén.

Vagy ahogy Az én időmben olvashatjuk: "külön ünnepem lesz, / titokban vonultatja zászlóimat a szél." Ez van ma: külön ünnep, bár Takács Zsuzsa zászlóit a szél távolról sem nem titokban vonultatja.

Bazsányi Sándor: Tizenkilenc, húsz, huszonegy

Takáts József Szinva-díjához

Ha van a tizenkilencedik századiság kifejezésnek jó értelemben vett jelentése, értéke – márpedig miért ne lenne egy szónak, egy kifejezésnek, egy szó vagy kifejezés használati módjának értéke –, akkor arról nekem elsősorban Takáts József jut eszembe.

És ha van jelenleg és lesz a jövőben – és talán nem a lehetséges jövők legrosszabbikában – működőképes értéke Esterházy Péter prózanyelvének, nyelvhasználati furcsaságainak, akkor azt nem utolsósorban Takáts Józsefnek köszönhetjük.

És ezzel a két állítással tulajdonképpen már mindent elmondtam az idei Szinva-díjas irodalmárról. Legfeljebb még részletezhetném egy kicsit.

Akkor részletezem egy kicsit.

Vegyük például az egymástól nyelv- és gondolkodási szokások szerint nagyon távoli dolgok (katolikusság és szövegirodalom, protestantizmus és realizmuskényszer) összekapcsolásának intellektuális mutatványát, Kosztolányi Dezső egyik szellemes fogalmi játéka nyomán, az Esterházy-próza értésmódjairól szóló, A gyűjtőlencse címet viselő Takáts-írásból (amely az egyik – ha nem a – legtartalmasabb hozzászólás a nagyon sokak által nagyon sokféleképpen szóba hozott témához, az évtizedeken át módszeresen rágott, majd azután felelőtlenül félredobott csonthoz): "Ifjúságom idején, a nyolcvanas–kilencvenes években a »katolikusokért« lelkesedtünk: szövegekért, amelyek hátat fordítottak az ábrázolásnak és a témának, amelyek bonyolult szerkezetűek voltak, ötletesek, teli irodalmi utalásokkal vagy fantasztikummal. Ma, azt hiszem, inkább a »protestánsok« népszerűek: még több magánélet-feltáró vagy identitásbemutató újrealizmust, szocioprózát, történelmi traumafeltárást szeretnénk olvasni (már ha nem csupán popkulturális alapú irodalmat fogyasztunk), egyszóval olyan elbeszéléseket, amelyek fontos társadalmi-politikai témákról szólnak, és a (személyes vagy társas) valóságról kívánnak közölni valamit. Az alábbi kritikai tanulmány viszont »katolikus« életműről szól, Esterházy Péteréről – »protestáns« időben." Ahogyan Esterházy szépíróként, úgy Takáts értekezőként fogja egybe gyűjtőlencse módjára az egymástól távoli vagy annak tűnő hagyományokat – ezt tette korábban a "katolikus" időkben, és ezt teszi az újabb "protestáns" időkben is.

Én például az ő "ifjúsága idejének", ha tetszik, "katolikus" hőskorszakának utolsó éveiben ismertem meg. Amikor az ELTE Egyetemi Színpadjának és Esztétikai Tanszékének átmeneti szállásul szolgáló Szerb utcai épületben beszélt az Esterházyékat követő prózaírók teljesítményeiről és lehetőségeiről. Nem mondott semmi bombasztikusat, mégis az ő előadása volt számomra a legütősebb. Miként a néhány évvel később, az 1996-os pécsi JAK Tanulmányi Napokon elhangzott előadása is. Ez utóbbiról mondja a Műút tavalyi évfolyamában megjelent kritikája legelején Radnóti Sándor, hogy "mindvégig legfontosabb hozzájárulása maradt" – az akkori kritikavitának is, és a kritika műfaji, irodalom-, eszme- és mentalitástörténeti feldolgozásának is. Joggal folytatja Radnóti így: "Kritikái és metakritikái azóta kirajzolták egy komoly, mértéktartó és mértékadó kritikus arcélét."

Miközben az irodalom- és eszmetörténész arcéle is határozottan kirajzolódott. Merthogy Takáts ennek, és nem amannak vallja magát. Én most úgy mondanám, hogy irodalom- és eszmetörténeti alapozottságú irodalmár, alkalmanként irodalomkritikus.

Hiszen legutóbbi kötetében kritikusként, vagy inkább metakritikusként hivatkozik Halász Gáborra, aki – és ezt a harsány Szentkuthy Miklós is elismeréssel említi – amikor már megírta a kritikáját, még "szürkített" rajta egy keveset. Mint ahogyan a Takáts által nem különösebben szeretett, ám ehhez képest lefegyverző alapossággal elemzett Mészöly Miklós "gyomlálta" ki a már eleve "redukált" nyelviségű szövegeiből a szerinte még benne maradt felesleget.

Micsoda báj, hogy a szövegeit minden tekintetben szürkítő Takáts éppen a színes-szagos Esterházy-prózához vonzódik olyan nagyon. Ilyen titokzatos az emberi szív.

A szív örvényei, ugye. Hogy ezzel a szép tizenkilencedik századi regénycímmel illessem a huszadik század végének otthonos kulturális-művészeti közegében iskolázott és a huszonegyedik század nem éppen vagy nagyon másképpen otthonos világában berendezkedni kénytelen díjazottat.

Aki a huszonegyedik században már nem néz filmeket. Igaz, korábban már látta a huszadik századi klasszikusok legjavát. És ez neki bőven elég. Inkább többet olvas. Annyit, amennyit a tizenkilencedik században is olvasott volna, amikor még nem volt film.

És amilyen közel áll Takáts alkatilag a konzervatív liberalizmus hagyományához, például a tizenkilencedik századi Kemény Zsigmond látásmódjához vagy a huszadik századi Schöpflin Aladár ízlésnyitottságához, olyan könnyen gondolhatnánk – a tőle teljességgel idegen, mivel könnyelműen leegyszerűsítő árukapcsolással –, hogy biztosan közel állhat hozzá a leírásprózában és a realizmusepikában egyképpen járatos, nem ritkán a számára kedves Esterházyval együtt emlegetett Nádas Péter világa. Hát nem. Kicsit úgy van a Nádas-féle "protestantizmussal", mint a szintén "protestáns" Mészöly, akinek bizony sok volt az Emlékiratok könyvének "katolikus" érzékisége. Miként az Esterházy-próza "katolikus" szövegfurorja…

És tőlem is sok már – ugye, Jóska? – ez a párhuzamerőltető szószaporítás. Hálásan köszönve eddigi és mohón várva további élvezetes szürkítéseidet: szívből gratulálok!