SZID - 2026

Korpa Tamás: Laudáció Markó Béla tiszteletére

Kedves díjazott, kedves Béla, hölgyeim és uraim![1]

Engedjék meg, hogy nyitányként felolvassam Markó Béla Megnyílsz neki című szonettjét. E költemény markáns, ugyanakkor bensőséges belépési pontokat kínál a gazdag életmű olvasásához, lírafelfogásának, szemléleti mibenlétének jobb megértéséhez.

Megnyílsz neki

Leonardo da Vinci: Mona Lisa, 1503-1506,

olaj, nyárfatábla, 77x53 cm, Louvre, Párizs

Mert úgysem számít, hogy mi van mögötte,

illetve semmi, csak festett fatábla,

s akkor már mégis inkább az a nyárfa,

amelyből hasították, hogy örökre

elrejtsék szálkás illatát a festék

alatt, de senki bőre, húsa, csontja

nem izzik bent, s nyilván hiába bontja

a képzelet, ha nem leli a testét

sehol, és szenvedését sem mutatja,

hiszen csupán azáltal létezik, hogy

megnyílsz neki, és nincs előtte titkod,

s holt ecsetvonások közt kutatva,

várod, hogy benned is mosolyt fakasszon

egy nyárfa, amely olyan mint egy asszony.

(2011. november 5.)

A szöveg "tárgya" látszólag a Leonardo da Vinci-féle Mona Lisa, de a verset inkább – olvasási tapasztalataim szerint – az a köztes tér érdekli, ahol néző és kép kölcsönösen megnyitják egymást a nyelvben. A szonett a műalkotás auratikus egységének lebontásával indul, majd fokozatosan átvezeti az olvasót annak belátásához, hogy a kép nem valamiféle rejtett igazságot hordoz, hanem a befogadó tekintetében és testében keletkezik újra; ha tetszik, ebben rejlik igazsága.

Az első strófa máris a mögöttes jelentés gyanúját keveri gyanúba: "Mert úgysem számít, hogy mi van mögötte". A "mögötte" szó itt egyszerre jelenti a festmény fizikai hátoldalát és a metafizikai mélység hagyományos igényét, továbbá valamifajta titokzatosság jelölőjévé is válik. A lírai beszéd azonban azonnal visszavezeti ezt a metafizikai mélységet metaforikus szintre, sőt, az anyagiság szintjére: "semmi, csak festett fatábla". A "festett fatábla" kijelentése bizonyos értelemben a műalkotás ontológiai státuszának áthelyezése. Nem a jelentés mögött, hanem a hordozó felszínében történik valami, gondolhatjuk.

Különösen jelentős a nyárfa motívuma, amely a versben fokozatosan kiválik a puszta technikai háttér szerepéből, túl azon, hogy eredendően maga is egy izgalmas szókép (nyárfa). A "mégis inkább az a nyárfa" sorban az "inkább" is elmozdítja a figyelmet a portréról az anyagra. A "hasították" ige brutalitása testi konnotációkat mozgósít: a fa nem egyszerűen kivágott anyag, hanem sebesült test, sőt, egy növényi test szilánkos emlékezete. A "szálkás illat" különösen érzéki, szinte taktilis-olfaktív kép felidézi az élő fa testiségét és annak eltűnését. A festék itt elfed, konzervál, elfogyaszt.

A szonett második egysége radikálisan kiüresíti a klasszikus portré hermeneutikai horizontját. "de senki bőre, húsa, csontja / nem izzik bent" – vagyis a festmény mögött nincs test, nincs szenvedéstörténet, nincs rekonstruálható interioritás. A vers ezzel szembefordul a portréolvasás pszichologizáló hagyományával. A "hiába bontja / a képzelet" sorpár szerint a kép nem fejthető vissza eleven jelenlétté. A "testét / sehol" enjambement-ja különösen erős hiányalakzatot hoz létre; a soráthajlás mintha maga is a keresés sikertelenségét performálná.

A fordulat a szonett zárlatában következik be, ahol a hangsúly a képről és hordozójáról a nézőre (új hordozójára) helyeződik át. A "hiszen csupán azáltal létezik, hogy / megnyílsz neki" sorpárban a műalkotás léte eseményszerűvé válik. Nem csak önmagában, hanem a befogadás relációjában áll fenn. A "megnyílsz" kifejezés erotikus, egzisztenciális és filológiai természetű. A néző nem megfejti a képet, hanem kitárul előtte; a megértés önkitettség, sőt, önáttetszés, önáttetszőség semmint birtoklás. A "nincs előtte titkod" sor ugyanakkor arra is utalhat, hogy a műalkotás a néző saját rejtett rétegeit aktiválja. A festmény a befogadót olvassa és másodsorban önmagát tárja fel.

A zárókép egy összetett metaforikus áthelyezést hajt végre: "egy nyárfa, amely olyan mint egy asszony." A hasonlat – gondolhatnánk – a nőalak antropomorf szépségét erősíti meg. Elképzelhető azonban egy olyan értelmezés is, miszerint az asszony válik növényi eredetű, anyagszerű lénnyé. A Mona Lisa mosolya így nem pszichológiai titok, hanem olyan rezdülés, amely a befogadóban "fakad". A "fakad" ige utal növényi sarjadásra és érzelmi keletkezésre is. A mosoly a néző testében létrejövő affektív esemény. Nem azt kérdezi, mit ábrázol, hanem azt, hogy hogyan történik meg bennünk a kép. Mona Lisa Markó Béla szonettjében egy nyárfatestből előhívott tekintet, amely a néző saját tekintetét nyitja meg és fel önmaga számára.

E rövid és spekulatív értelmezéskísérlet után Markó Béla lírájának egy másik verscsoportjáról szeretnék szólni. Mert a haiku (a sűrítés rendkívüli teljesítményei) és a szonett (a gondolatai és zenei szerkesztettség kivételes darabjai) mestere a narratívabb komponáltságú, a személyes és történeti emlékezetet eredeti módon összefuttató félhosszú versekben is emlékezeteset alkot. E verscsoport hatás- és működésmódját az újabb recepció kiváló értekezői – például Codău Annamária, Herczeg Ákos, Kulcsár-Szabó Zoltán – részletesen feltárták. A laudációban néhány példát villantok fel az ő nyomvonalukon is haladva. A költemények egyik dédelgetett kérdése, hogy miként lehet a költészet nyelvén hozzáférni azokhoz a tapasztalatokhoz, amelyeket a történelem rendre eltakarni, átírni vagy éppen adminisztratív nyelvvé próbál egyszerűsíteni. A diktatúra, a kisebbségi lét vagy a rendszerváltás tapasztalata nem választható el attól a nyelvi közegtől, amelyben egyáltalán hozzáférhetővé válik – ezt tudjuk mindannyian. A történelem mindig nyelvi tapasztalat is. Másként fogalmazva: az emlékezet kérdései nála a mondat működésének vizsgálatával együtt jelennek meg. Az a sora, hogy: "Ha forradalom van, kicsapnak medrükből a mondatok, és rövid időre ismét értelme lesz a beszédnek" azért különösen fontos, mert nem metaforikusan beszél a nyelvről, hanem a történelmi eseményt magát nyelvi átrendeződésként teszi érzékelhetővé. Mintha a forradalom elsődleges terepe nem is az utca volna, hanem például a mondat. Mintha a szabadság tapasztalata először a grammatika szintjén válna észlelhetővé. Mintha minden történelmi esemény egyúttal grammatikai esemény is lenne. Mintha a szabadság egyik legmélyebb kérdése ekként fogalmazódna meg: milyen mondatok mondhatók ki egy adott korban.

A diktatúra ugyanis nemcsak az emberi testeket és sorsokat ellenőrzi, hanem a jelentéseket is. A beszéd lehetőségeit. A mondatok mozgását. A forradalom pedig ezért nem egyszerűen politikai átalakulás, hanem a nyelv rövid ideig tartó felszabadulása, majd korrumpálódása, másként újraszennyeződése.

Ez a poétika nem monumentális történelmi tablókban gondolkodik, hanem nyelvi rezdülésekben, hangsúlyeltolódásokban, apró mondatszerkezeti elmozdulásokban, időnként a beszédbe beleíródó termékeny zavarokban. Például az Egy mondat a szabadságról című kötet emblematikus részlete – "Apu, én mostantól fogva szívesen tanulom a románt" – éppen azért válik megrendítővé, mert a szabadság fogalmát egy tizennégy éves kamasz elejtett félmondataként jeleníti meg. E mondatban hirtelen megváltozik a nyelvhez, ezáltal a világhoz való viszony is.

A Szótár című poéma jelenete felidézi Freddie Mercury legendás, 1986-os budapesti fellépését. A vers ebben az esetben is azt vizsgálja, hogyan válik a nyelv egyszerre idegenné és közösségivé, hogyan jön létre jelentés ott, ahol a megértés valójában részleges és töredezett, amikor az énekes a tenyerébe írt magyar népdalszöveget (Tavaszi szél vizet áraszt) énekli el. Markó Béla olvasatában ez a jelenet nem pusztán kulturális gesztus vagy nosztalgikus emlékkép, hanem a nyelvhez való viszony mély tapasztalata. Egy idegen hang olyan szavakat szólaltat meg, amelyeket nem teljesen ért és birtokol, mégis kölcsönadja nekik a saját hangját, testét, jelenlétét. A vers szinte észrevétlenül bontja meg az "úgy ismeri, mint a saját tenyerét" állandósult fordulatát, hogy rádöbbentsen: a saját tenyerünk is lehet idegen. A nyelvben soha nem lehetünk teljesen otthon. A tenyérbe írt Tavaszi szél vizet áraszt akcentusos, sőt, az előadó számára szinte jelentéstelen eléneklése kulturális gesztussá, fonetikai kalanddá, nyelvfilozófiai eseménnyé válik előadó és hallgató számára egyaránt, de különböző módokon.

Az Ajakkerekítés című vers elementáris erővel beszél az első magyarországi utazás élményéről. A lírai én egy "veláris ínségből" érkezik, a "háztetős magánhangzók" és a "mássalhangzók aljára akasztott kampók" világából, a magyar és román nyelvek egymást átjáró teréből, és egyszer csak olyan szavakkal találkozik, mint a "közért", "Biharkeresztes" vagy "Berettyóújfalu". "Az ajtók záródnak." Mik ezek a szavak? Egzotikumok? A nyelv újfajta érzéki megtapasztalásának effektusai? Fonetikai-akusztikai események? Markó Béla költészete ebben a tekintetben különösen ritka teljesítmény: képes érzékileg is megmutatni a kisebbségi nyelvi tapasztalatot anélkül, hogy identitáspolitikai közhellyé egyszerűsítené azt. Feldúsítja viszont irodalomtörténeti utalással a szöveget, amikor megidézi a Kosztolányi Dezső-féle 10 legszebb magyar szógyűjteményt (láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír) a "közért","Batthyány tér, "Berettyóújfalu", "Tessék vigyázni, záródnak az ajtók!" legszebb privát kollekciójával. E poézis mind az erdélyi, mind az Erdélyen kívüli olvasók számára is másság-élménnyel szolgál, például egy hangsúlyeltolódás, egy szintaktikai törés, egy váratlanul megvilágított szó, egy grammatikai mellékjel, mondatközi átcsúszás, ismétlés, enjambement-konstrukció, talányos elhallgatás vagy szünet által.

S ha már szünet, akkor néha csend is. Például az Egyed Péter emlékének ajánlott grandiózus Csend című poémában két ember hallgat egymással a telefon két végén, miközben egy harmadik – a lehallgató tiszt – ezt a hallgatást próbálja lehallgatva megfejteni. A vers egyszerre szól a barátságról, a bizalomról, a diktatúra abszurditásáról; és a nyelv határairól is tanúságot tesz. Arról a különös tapasztalatról, hogy olykor éppen a hallgatás válik a legpontosabb beszéddé. De persze a mondhatóság a hallgatásban sem maradhat sértetlen.

Örök csend, némaság, örökmozgó temető… A Házsongárdi kalauz című versben a "rátemetkezés" szó nyelvi elemzése történelmi, egzisztenciális és metafizikai tapasztalattá válik. A "rá" előtag térbeli viszonyt, történelmi egymásra rakódást és szinte fizikai nyomást, kulturális ülepedést tesz érzékelhetővé; ebben az értelemben az igekötő a versben amellett, hogy nyelvtani funkció, történelmi tapasztalat hordozója is: "Nincs temetkezés, csak rátemetkezés. / Nőnek lefelé nekropoliszok. / Fejre állított felhőkarcolók. (…) Egyik nyomja a másikat. / Nem temet, hanem rátemet. / Nem temetkezik, csak rátemetkezik. (…) Valakire majd rátemetkezünk. / Valaki egyszer ránk temetkezik." A "rátemetkezik" szóalak morfológiai szerkezete a vers retorikai energiájának forrásává válik.

Szonettel kezdtem – nem csak a keretes szerkezet kedvéért – szonettel is zárom a laudációmat; a mű paratextusa szerint 2025. szeptember 22-én keletkezett, tehát az időben hozzánk nagyon közeli pályaszakasz gyümölcse.

Emlékek az Égei-tengerről

Sirálytollat találtam lent a parton.

Felvettem. Nézegettem. Pont olyan,

mint egy lúdtoll. Elhoztam boldogan,

hogy a tengert idézi majd. Ha kardom

nincsen, van tollam. Úgy, ahogy a régi

költők. Nem mindegy, mit mivel teszel.

Versből jössz. Versben élsz. Verssé leszel

előbb-utóbb. Mint aki fentről nézi,

míg tolla lassan-lassan földet ér,

s repülnél inkább, mintsem költenél,

de szállsz, ha szállsz. Vagy írsz. Mert nem lehet

egyszerre mindent. Csak ennyi maradt,

hogy levegőbe mártod tolladat,

és írod láthatatlan versedet.

A mai napon egy nagyon is látható, láthatóságában gazdagon változó életművet ismerünk el a Szinva Irodalmi Díjjal. Méltatjuk a költői teljesítményt, amely évtizedek óta – idestova fél évszázada – képes újragondolni a líra érzéki telítettségét és a nyelvre irányuló analitikus és olthatatlan figyelmet. Adózunk az intellektuális magatartás, a közéleti, a tanári, esszéírói, műfordítói munkásság előtt. Sirálytoll, lepkecsontváz, Ginsberg-gyóntatószékek, marosvásárhelyi sorok és sorsok, száz mázsa hó alatt, s egy levél. A csatolmányban maga Erdély.

[1] Elhangzott a Szinva Irodalmi Díj 2026. évi átadásának alkalmából 2026. június 10., szerda 16 órakor a MTA Miskolci Területi Bizottsága székházában (Miskolc, Erzsébet tér 3.) a Deák teremben.

Csehy Zoltán: Laudáció Margócsy István tiszteletére

Rationes decem. Tíz ok, amiért Margócsy Istvánt jelöltem a Szinva Irodalmi Díjra

"Az egyik hajó húzza-vonja s ugyanakkor taszítja a másikat – vajon nem ezt nevezzük egyébként irodalmi hagyományozódásnak?" – kérdezi Margócsy István Hajóvonták találkozása című könyvében. A nyelv, az állam, a vers, a létezés hajója ősmetafora Alkaiosz óta, de a hajók mozgására és az összetartozó vagy össze nem illő úszóalkalmatosságok viszonyára és a vízfelület mintázataira valahogy kevesebbet figyelünk, mint kellene. A hajórengetegben, mi tagadás, nem mindig látszik a holnap hőse, és a változó felszínt magasról nézve nem mindig azonosítható a korábban, önmagában olyan tekintélyesnek látszó jármű sem, s ilyenkor a sokat látott irodalomkritikus Tompa Mihállyal együtt hitetlenkedve kérdezi: "Hol a hajó, mely a habok gyüremletén, / Az örvények felett átsiklott könnyedén, / S vitorla-szárnyakon vigan repülve ment?" Az irodalmi hagyományozódás készít pillanatfelvételeket, hatalmas, panorámás tengeri festményeket is, de mivel fraktálszerűen maga is része annak, amit elbeszél, csak azt teheti közszemlére, amit megőrzött.

Az irodalmár szakember vágya az lenne, hogy a magyar kultúra egyetemes hajó-, bárka-, gálya-, yacht-, kenu-, csónak- vagy épp tankhajó- arzenáljának mozgását szemmel tartsa, megalkossa a mozgások törvényszerűségeit, megtörje a tengeri, folyami átláthatatlanságának illúzióját. Ha a papírhajókról, a hajónak látszó lélekvesztőkről, a hevenyészett tutajokról és a felfújható, magabiztosan úszó strandi műanyagflamingókról vagy az alattomos tengeralattjárókról le is mondunk, a kritikus, vagy a különféle titulusokkal elöl-hátul kidekorált irodalomtörténész akkor is nagyon keveset lát ebből a különös mozgásból. A mozgás stratégiáit és logisztikáját részint a nyelv és a kultúra önmozgása, részint a vízállás, részint a vízminőség szabják meg, de legalább annyit számítanak a kiszámíthatatlan erők, az antik mitológia civakodó szelei vagy a tudomány és ízlés búvár Kundjai is, hogy csak a legfőbb destruktív tényezőket említsük.

A mozgatott hajókhoz viszonyítva a hattyú mégiscsak eleven lény, mégha olykor néma is, mint Berzsenyinél a szent poézis. A hattyú bizonyos tekintetben úgyszólván született hajó. Margócsy István a hattyúk természetéről az Eleven hattyú című könyvében értekezik a legbehatóbban. A költészet fogyó élettere miatti siránkozás, a szinte eredendőnek tűnő múltba utaltsága miatti panaszáradat ellenében mutatja fel a lírafogalom, a líraértés és a lírai termelés variabilitásán keresztül a magyar táj aktuálisan gazdag, jobbára bizony, mégiscsak az elégikumra hajlamos madárállományát. És az ornitológiai embléma kiterjed az irodalom egészére, a kötet közel felét szárnyaló prózaértelmezések alkotják.

Margócsy István kivételesen sokat lát a vízi mozgásokból, kivételesen sokféle vízi jármű és élőlény természetét, adottságát ismeri, kivételes szorgalommal vezeti a kritikusi hajó- és árvíznaplót, ha kell, szolgálatot teljesít az irányítótoronyban, ha kell, mentőcsónakot küld, ha kell, megeteti a vadvízi és az állatkerti hattyúkat. A magyar irodalom alakulástörténetének megértéséhez szolgáló kritikusi, szövegértelmezői feljegyzései rendkívül értékesek. Nemcsak izgalmas állításaik miatt értékesek, hanem már csak azért is, mert folyamatosan reflektálnak a műítész lehetetlen helyzetére, az átmenetiség tapasztalatának fenyegető szorítására. Az eredendő, kikezdhetetlen magabiztosságot nemcsak kritikusként, de irodalomtörténészként is hübrisznek tartja, tegyük hozzá, nagyon helyesen.

Ez a szimpatikus önhelyzet-meghatározás az első jegy, mely alapján a díj odaítélésekor Margócsyra gondoltam.

A másik közhelyesebbnek hangzik, de végképp nem az: ez az együttlátás képessége. A régi és az új nem egymás ellentétei, hanem az egzisztenciális alapkérdéseket egy újra- és újra átgondoló párbeszéd komponensei. Nincs közöttük hierarchia, a műalkotások használati egyidejűségben léteznek. Petőfiről írni nem pusztán irodalomtörténeti, poétikai kontextusok és énformálási stratégiák hálózatosságának vizsgálatát jelenti, hanem azt is, hogy a költészetről van szó mint világértelmezésről, túlélési stratégiáról és arról, hogy mit is tud ez a magyarnak nevezett kultúra, ha naszádjait vízre ereszti, vagy megúsztatja a hattyúit. Az irodalomnak mintha lenne autentikus tudása a létezésről, és egy kivételes megismerési formaként ezt a tudást, ha nem is föltétlenül kíméletesen, de esztétikailag mégis csak megregulázva árasztja ránk.

A harmadik Margócsy-párti ok a tudományos felvértezettséget és az olvasói érzékenységet ízlésstruktúrákba rendező sikeres, jól működő stratégia, mely nemcsak az írott szövegekben ölt testet, hanem az irodalomkritikusi és szakmai vitákban is.

És ez szorosan összefügg a negyedik okkal, az értekezői és értelmezői nyelv átdelejezettségével. Izgalmas és közérthető, világos és tiszta, sosem egocentrikus, legfeljebb abban, hogy talán túl sokszor ismeri el saját korlátait. A delejezés itt nem mákonyos hipnotikusságot, sokkal inkább mágnesezést jelent, a vonzás megteremtését olvasó és szöveg között.

Az ötödik ok a szövegek stratégiáiból kibomló szerzőteremtés aspektusai iránti érzékenység: hogy az autofikciós elgondolások nyomán kialakított szerzői önkép is műalkotás.

A hatodik az okos és mértéktartással adagolt iróniával való sáfárkodás mint általános örömforrás. Ez az irónia nemcsak a szerzői, de a kritikai mindentudás ingatag bástyáit veszélyezteti, az olvasót pedig magával ragadja.

A hetedik ok annak felismerése, hogy a szöveggel való munka nem pusztán esztétikai örömködés vagy bosszankodás, hanem kultúrpolitikai, sőt közéleti, még pontosabban szólva kultúrközérzeti teljesítmény is.

A nyolcadik ok a kritikai hűség, a figyelmes nyomkövetés vagy az empatikus kísérés, méghozzá (és ez a fontosabb!) a didaxis vagy a pedagógiai attitűd minden nyoma nélkül. "Van egy nyavalya a művészre nézve, mely rendesen temetéssel végződik, de olyan temetéssel, melyet neki magának is végig kell nézni"– mondja Jókai Mór azokról a művészekről, akiket az új tehetségek kiszorítanak. Ilyen temetést nem egyszer celebrál egy-egy kritikus is. Margócsynál mindenki, életkortól függetlenül, idejében megkapja a neki kijáró ceremóniát, ám a kritikus folyamatosan reflektál a maga korlátaira, és jelzi hatásköre ideiglenességét is. Mert mi a művész feladata? Ismét Jókaival szólva: "A múzsát kielégíteni: ez a férfierő igaz megnyilvánulása".

A kilencedik ok a szenvedély erejének szépsége, melyre ékes példákat láttunk a bevállalós, belemenős ÉS-kvartettekben. A kritikus nem fogta vissza magát az értékítélet-alkotásban, szenvedélye olykor az összes résztvevő hőfokán túltett, s a határozott mondandó mindjárt akkora vitafelületet képezett, hogy ez a felület nem egyszer metaforikusan a szellemi társasjáték táblájává vált, melyen a figurák lehetőségeik szerint indultak meg a cél gyanúja felé. Margócsy sosem spórolja ki sem az erős, sem a közepes, sem a gyenge teából a kritikai rumot.

A tizedik ok a szöveg használati potenciáljának maximalizálása mint rendkívül szimpatikus elv. Ezt Margócsy maga így fogalmazta meg nemrég egy interjúban Petőfivel kapcsolatban: "egy »klasszikus« irodalmi mű »mai« művészi átdolgozásával kapcsolatban semmi előzetes korlátot nem szabad felállítani a mű klasszikuságának »védelmében«". A klasszikusokat kortárs használatuk védi. Az élő klasszikusok pedig kiprovokálják az eleven kritikát. Reméljük, még sokszor és sokat!

A magyar irodalom nagy vízfelületén kevés olyan figyelmes megfigyelő akad, aki egyszerre látja a távoli hajókat, a közelben fodrozódó hullámokat, érzékeli a víz alatt munkáló áramlatokat, és természetesen észleli a víz felszínén úszkáló hattyúkat is. Margócsy István kritikusként és irodalomtörténészként évtizedek óta ezt a ritka figyelmet gyakorolja, miközben maga is alakítja azt a hagyományt, amelynek mozgásait értelmezni igyekszik. Munkássága arra emlékeztet bennünket, hogy az irodalom nem lezárt, muzeális örökség, hanem folytonosan újraaktiválható közös tudás.

A zsűri és a magam nevében is szívből gratulálok Margócsy Istvánnak, a Szinva Irodalmi Díj idei nyertesének!